A Róka, a Watson meg a vice...

Ott áll, és teljes erőből kiabál a pultossal. A nyakán pattanásig feszülnek az erek, közben erősen gesztikulál. Nem vett észre, én bezzeg már a belépésnél kiszúrtam, ami igazából csodaszámba megy, tekintve a Sziget egy sátorban koncentrálódott embersűrűségét.
- Kettő bor - üvölti.
- Kettő bor, három szóda.  Fehér.
Majd elnéz a színpad felé, és félvállról üvölti a pultos lánykának: - Kettőt kérek.
- Szevasz – mondom lelkesen,
- Szevasz – feleli ő, és kezembe nyomja a vicét, amit az előbb markolt fel a pultról. Ő is kiszúrt.

Mindig a Szigeten találkozunk, szinte évek óta ez az egyetlen közös pont az életünkben, de rendben is van ez így. Én fotózgatok, cikkel próbálkozom, ő pedig road-ol. Fény, videó, látvány, mikor mit. És minden Szigeten úgy futunk össze, mintha épp a múlt héten ültünk volna a sarki kocsmában Pista bával, és nyomtuk volna a söröket, meg a paklit. Csak egy sms-t írtam: „világzene oi va voi” szöveggel, jött a válasz: „rossz indítás, a38 mala vita”. S lőn. Itt állok az A38 cirkuszi porondján, iszom a vicémet, próbálok kommunikálni, de a metakommunikáció hatásosabb. Kezébe nyomom a poharat, majd megemelem a Gépet, és mutogatok a színpad felé. Csak az első három szám… hát hajrá, át a tömegen. Ő int, menjek csak, a pultban megvár.
A színpad bámulatos, óriás alumínium-felhő halmozódik a magasban, Robe 575-ösök, MAC 600-asok mellett PAR-erdő, sokkolók, és egy marék stroboszkóp, ledpanel, profilok, minden van.  A hang a gyomromban szól, ekkor konstatálom, hogy már a Meyer subok előtt állok, sőt, tulajdonképpen majdhogynem rajtuk. Lemászom a két sorban felpakolt, dupla ívben rakott Meyer 700HP-k tövébe, béna vigyorral arrább somfordálok, gyorsan nyomok pár expozíciót, és menekülök a fotósárokból.

Irány a pult. Nagyot hörpölök a poharamból, vigyorogva mutogatok az FOH-ra, melynek hatására beljebb csorgunk a pulttól a keverőállásig. Annyira egyben volt a látvány a zenével, a ledpanelek forgó-morgó- húzó-vonó effektje, és a világítás intelligens és analóg része, hogy csak bámulok.  Kicsit részletesebben szemügyre veszem az FOH-t. Ilyenkor – látván az ott felhalmozott technikát, és az embereket, hogy tulajdonképpen mit és hogyan és legfőképp mivel csinálnak – rengeteg kérdés tolul az ember agyába. És ki kell jelentenem, minél több házmesterrel kokettálsz, lett légyen az vice, avagy sem, egyre több ilyen kérdés kerül elő, bár ezek nagy részét azon nyomban el is felejti az ember. Szóval ilyen esetekben nagyszerű, hogy Watsonnal pont a Szigeten futunk össze, mert ő rendkívül türelmesen válaszol. Az FOH látványvezérlő része tulajdonképpen négy tényezőből állt össze: egy Celco 48/96 fényvezérlő pult felelt az analóg lámpák vezérléséért. Avolites Pearl 2004 fényvezérlő az intelligensebb lámpáknak, és Hippotizer média szerver a ledrácsok vezérléshez, amelyek koncepciózusan szigorú effektfény funkciót töltöttek be a színpad látványában. Tekintetemmel vadul cikáztam színpadkép és oldalvásznak között, keresve a vetített képet, de Watson megfogta a vállam, és az alumínium-felső két pontjára mutatott. Szegény projektorok árválkodtak a fedésben, és dolgoztak vadul, de ezt senki nem látta, mert a füst áthatolhatatlan falat húzott közéjük, és hőn szeretett vásznuk közé. Vagy lámpacsóva, vagy vetített kép, mondotta Watson, és metakommunikatíve kifele mutogatott. Távoztunk.

Kint a jótékony, ámde viszonylagos csendben váltottunk néhány szót. Sokat nem volt értelme. Ugyanott dolgozom, mint tavaly. Sőt, 10 éve. Ugyanott lakom ugyanazzal a nővel, se házasság, se gyerek.
Hova? - kérdem, bár nem számít igazán.
MR2, Kispál - válaszolja.
Kispál. Tán az egyetlen magyar zenekar, amely évek hosszú sora alatt is képes volt ugyanazt a színvonalat produkálni. Megbízható, szívesen hallgatott zene.
Az MR2-n is megpróbálkoztam a fotósárokkal, de rutinosan nem középre álltam, hanem szélre. Igen ám, de itt a szélen voltak felpolcolva a Meyer subok, szám szerint 12, felettük oldalanként 9 Milo. A színpad fénytechnikailag leginkább PAR 64, intelligens oldalon Coemar és Martin alapokon nyugodott, sokkolótáblákkal és profilokkal. Könnyed magyar zenekarokhoz könnyed nyári estéken könnyed és hatásos világítás, ütős hangszett. Az MR2 Színpadhoz már csak egyszer tértünk vissza a Sziget során, és akkor órákig bámultuk a sok házmesterrel együtt az óriási tükörgömböt, mely külön szférát képezve maga körül szórta apró fénydarabkáit a hangos éjszakába.








Visszatértünk az A38-ra még másnap a Blasted Mechanism nevű portugál csapathoz, és terveztük sokáig maradásunkat. A zenészek Predatort és Alient megszégyenítő jelmezben nyomták, pörgős, általam meg nem határozott kategóriájú zenéjüket. Figyeltem a világosítót, aki minden szám előtt fordított egyet az Avo roller-jén. Felkészült, előre megírta a programokat. Az <<istenverte>> csapat egy órával lépte túl a kiírt időt, hozzáteszem, a koncert élvezetét csupán a sátorban összeverődött közönség kipárolgásaiból túlzott mértékben felgyülemlett hő volt, ami csorbította, és az időtúllépés is csak akkor tűnt fel, mikor 19-re iderendelt harmadik társunk még jócskán élvezhette a gépezet játékát. Elmarad a Vive la féte - mondta Watson, miután kezembe nyomta az aznap kiüvöltött vicénket, miután megtalálta A Fénykeverőt, és információkat szerzett tőle. Nyolc körül járt, mikor elhallgatott a színpad, és a porond (cirkuszi) kezdett felhígulni fiatal és nem-fiatal, csinos és okos leányokkal-nőkkel. Egyik másik mellett ott volt hites, avagy hitetlen ura is, kik filmszínészeket megszégyenítő, őszinte kínnal az arcukon próbáltak a pult közelébe verekedni magukat, hogy legalább némi alkohol befogadásával enyhítsék a rájuk váró megpróbáltatásokat. Lassan kezd a Budapest Bár, mondotta Watson és ismét volt egy teli pohara számomra. Én a hangrendszert szigorúan szem előtt tartva, csőre töltve vártam őket a fotósárokban. Mármint a Géppel. A fényképezőGéppel. Kis bevezető után Stux dallal Keleti Andris (Colorstar) lépett fel. (Mindenki jegyezze meg a nevét, kérem. Köszönöm.) Remekül fotózható, remek kezdőszám és remek énekes. A közönség egy része majdhogynem rezzenéstelen arckifejezéssel, érdektelenséget hordva szemeiben vette tudomásul mindezt. Arra gondoltam, ők azok a nézők, akik tulajdonképp az elmaradó Viva la féte koncertre jöttek, és lecsúsztak az infóról, mely szerint elmaradt. Aztán rájöttem a csavarra. Keleti Andris (Colorstar) után Farkas Róbert felkonferálta Kiss Tibort, és elszabadult a pokol. Részletekbe nem bocsátkozom. A tény: a harmadik szám közepén hanyatthomlok menekültem a fotósárokból, nem ismerve hangfalat és securityt, és Watsonnal mindketten nyílegyenesen törtük a tömeget kifele, el kellett hagynunk a küzdőteret is. A sátorban két biztonságos pont kínálta magát: a kijárat, és közvetlenül a keverőállás mögött, mert onnan senki nem lát ki, így kicsi a népsűrűség.  Eljött az időd, Buena Vista felkiáltással tartottunk a kijárat felé. Oly annyira örvendtünk vala az lélekmelengető szabadlevegőnek, mint amikor kocsmában úgy véljük, elfogyott a sörünk, de észreveszünk egy korsót a bal könyökünknél, és rájövünk, hogy egész idő alatt a szomszédunk sörét ittuk. Oh, még fél óra a világzeneire, épp időben.

14 Meyer M3D SUB várt reám szépen félkörívben a fotósárokban. Felpillantva a PA-re 7 Meyer M3D lóbálta a lábát. Furcsa volt, hogy idejövet nem hallottuk a színpadot. Kényelmesen bandukoltunk a tömeggel, mikor elértük a világzenei színpad vonalát, és felismertük, hogy már játszik a zenekar. A Meyer ezen szubsorozata kardioid hangsugárzó, nem szól hátrafele. A zenekart remekül hallottuk a járdán, sőt, a közelben működő fröccsöldében is, ahova a harmadik szám után menekültünk az iszonyatos tömegből, mert a fotósárokból jól láthatóan oldalanként volt 1-1 Meyer MSL-4 kifelé. Ennek köszönhetően, miután otthagytam a fotósárkot a harmadik szám végén a Meyerek árnyékában, elindultunk e remek közintézmény kényelmi szolgáltatásait igénybe venni. A fröccsölde és a színpad között pont félúton volt az FOH, Watson kívánságára tettünk egy kitérőt. Két frontkeverő, egy Yamaha PM5D digitális keverő és egy Yamaha PM4000 analóg keverő fogadott, de az FOH kompresszorok, gate-ek, zengetők arzenálját vonultatta fel.

Két vicével és egy fröccsel később visszanéztünk Tricky-re és Colorstarra az A38-ra, és örvendeztünk vala, és látunk szép vetített képeket, és mellette harmonikusan jelenlévő világítást, ledrácsokat. A többire nem emlékezünk vala. Addig megvan, hogy innen elindulánk, sok házmesterrel az szervezetünkben. Watson megesküdött rá, hogy emlékszik, hogy a Blues kocsmánál megpróbáltam mérleghintázni a padon ülve, de más információnk – megbízható – nem nagyon akadt.

Földrengés, eső - felriadtam. Mellettem W. „nagyoncsúnyánkivan” Atson, de a sátor nem ismerős. Majd láttam Watson agyán átsuhanni ugyane gondolatot, mint a jégtörőt. Körbenéztünk.

Kicsike színpad a sátor túlsó végében, előttünk kicsike FOH, a kettő között viszonylagos nagy tömeg, mely ütemes ugrálását véltem én földrengésnek, a sátorponyváról visszacsepegő lecsapódott párát pedig esőnek. Feltápászkodám, felrángatám Watsonom, és körbetekintünk vala. Kicsike színpadon kicsike zenészek talpalávalót húznak, olyan „bobanmarkovicsosat”, körülöttük fénycsóvák csapkodnak, színes fénypászmák indulnak az égig, persze elakadnak a sátor belsejében, és füst hömpölyög a színpadról lefelé. A hangzás maximálisan élvezhető, nem sérti az emberi mivoltot, és hallást sem, ez utóbbiért hálásak lehetünk. Rövid, mélába forduló szemlélés alatt a zene lüktetése észrevehetően bémászik az embernek agytekervényei közé, s felpörgeti a kicsiny fogaskerekeket. Kisétálok a sátor elé, és tekintetem az égbe emelem, mint muszlimok a müezzin hangjára: ROMA TENT. Kicsit fentebb – a nem-magyar közönség gyér magyar-tudását javítandó Roma Sátor.
Visszatérvén ott lelem Watsonomat, hol hagytam volt, bár közben észrevehetően hatra emelkedett a társaság, kettőre a képviselt nemzetek száma. Betoltam a hot-dogot, és kortyoltam rá. Újult energiával a fotósárok felé vettem az irányt. A kordonhoz érve a securitys első, zsigeri egymásbateszlek-megmozdulása után félreállt, és jó estét kívánt. Csodálkozásomnak az vetett véget, hogy Watson állt a hátam mögött, és passát magasban lobogtatva mutogatott az őrnek, hogy „az az idióta velem van, hagyjátok” és közben böki a füstöt átfelé rám célozgatva a mutatóujjával. Akkor láttam először és utoljára. A passt. Két napig loholtam első három számtól másik első három számra. Mindegy. Túllépve ezen és a kordonon elindultam közelebbi ismeretséget kötni a subrendszerrel. Elhaladtam a MILO-k előtt, kik öten voltak, a 700 HP subok előtt, akik négyen, tetejükön egy CQ2 outfillel (világzene!) és kényelmesen elhelyezkedtem a CQ2 infillek mellett. Csak hogy a teljes hangfalkínálatot felsoroljam, fejem felett, mint Hidegkúti egy UPA -2P, sidefilleken pedig CQ1-esek futottak még. Mindannyian a Meyer családból. Fényszekcióban Coemar intelligensek, és PAR-erdő, profilok, PC-k. Az égbe törő fénypászmákat Pixelline Pixelbrick LED-lámpák képezték a föléjük belógatott fehér tüllön. Tán az egyetlen színpadképi elem, amit láttam, ami csak azért van, hogy legyen. Bámulatos volt, színek cikáztak a gomolygó füstben és a sátor bármely pontján kényelmesen hallgatta az ember a zenét, akár az FOH-ban is (mert passal oda is bementünk fotózni). A fényes ember keze alatt egy tigris dorombolt (Avolites Pearl Tiger), a hangpultban pedig megláttam a csodát magát. Egy DIGICo SD8-at. Én nem vagyok egy technokrata típusú ember, de ez a pult, ez szép is. (Hosszabb áradozásaimat tán egy másik cikkben megosztom az olvasóval). Felette Che Guevara maga, kényelmesen berendezett, kislámpával, szőnyeggel és irodai székkel ellátott „magánstúdiójában”, közvetlenül előtte két Genelec 8020 nearfillel.  A videoszekció a zenekari idő alatt nem, csak a dj műsor alatt üzemelt a színpad két oldalán. Látszólag minden különösebb és felesleges izgalomtól kímélve embereit működött a Roma Sátor. Jól. Tökéletes harmóniája volt ez az audió, vizuális és mentális élményeknek. Olyannyira, hogy az FOH workjének tövében el is szundítottam, kis időre.

Egy férfi keltett fel. Körbenéztem, és számot vetettem az életemmel. A színpadból mindössze az a work-talp maradt, ami a fejem alatt a párnafunkciót töltötte be mindezidáig. A Gépem eltűnt, Watsont sem találtam sehol, az irataimat valaki a hasamra ragasztotta tape-pel, és két cigit a markomba raktak, amit szintén körberagasztottak. Ilyen esetekben az ember elgondolkodik az élet értelmén. Összeszedtem magam, már amennyire ez sikerült, és nekivágtam a hazavezető útnak. Otthon csomag várt a Géppel, a pénztárcámmal, a telefonommal, és egy üzenettel: Jövőre is lesz Sziget. W.

roka