GEORGE LYNCH INTERJÚ

Számomra úgy tűnik, hogy az új Lynch Mob albumon a ritmusgitár hangzása sokkal természetesebb, mint a legutóbbi lemezeiden. Egyetértesz?
Teljes mértékben. A Lynch Mob nem egy modern metal csapat, itt nincs szükség arra, hogy ciszre hangolt gitárokkal előállítsunk tizenkét agyig torzított gitársávot, amelyeket aztán egymásra pakolunk. Ehhez a régisulis blues központú rockzenéhez elég egy-két gitársáv. A célom az volt, hogy olyan organikus ritmusgitár-hangzást keverjek ki, mint amilyen a régi AC/DC, Van Halen és Led Zeppelin korongokon hallható. A tisztább sound sokkal nagyobb perspektívát biztosít a zenész számára. A stúdióban azokat a Soldano fejeket használtam, melyeket utoljára az 1990-ben megjelent Wicked Sensation album felvételének idején alkalmaztam. Ezeket Randall Lynch Box ládákkal kötöttem össze, melyek egyenként 4 darab ősrégi 12 collos Celestion hangszóróval vannak felszerelve. Két öreg Shure SM57 típusú mikrofont helyeztem a ládák elé, melyek természetesen analóg konzolba továbbították a jelet. Minden szempontból a tiszta, valósághű analóg technika híve vagyok.

A gitárjaid közül mely modelleket használtad a legtöbbet a felvételek alatt?
Annak ellenére, hogy nem vagyok nagy híve a flying V stílusú gitároknak, az összes ritmusgitárt a Super V nevű ESP prototípussal játszottam fel. Nagyszerű a hangja, egyszerre sötét és meleg tónusú. Valahol Long Beach közelében találtunk egy akkora darab csodás minőségű mahagónit, amiből egy az egyben el lehetett készíteni a hangszert. A szólóknál egy nagyon ritka 1959-es Fender Esquire és az általam épített régi Tiger állt rendelkezésre. Az Esquire mindössze egyetlen single coil hangszedővel bír, tulajdonképpen ez a hangszer volt Fender első tömör testű elektromos gitárja, melyet később Broadcaster és Telecaster néven ismert meg a világ. A Tiger-rel pedig 30 éve elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. A juharfa test miatt nehéz, mint a sár, hat különböző nyakat fogyasztott el az évek során, de imádom! Egyébként az összes gitárom nyaka nyers, lakkozatlan, mert szeretem érezni a fát, emiatt viszont sokkal kevésbé állnak ellen az időjárás változásából adódó negatív hatásoknak, ami vetemedéshez vezet.

Nemrég két különálló oktató jellegű kiadványod is napvilágot látott DVD-n, Scary Licks, illetve Wicked Riffs címmel. Szeretsz ilyesmikkel foglalatoskodni?
Azt azért túlzás lenne állítani, hogy szeretek, de ha ilyen felkérés érkezik, azt nem utasítom vissza. Tulajdonképpen évek óta folyamatosan tanítok a saját internetes gitáriskolámban - a mostani őszi szemeszterre is négyszáz hallgatóm gyűlt össze - tehát nem idegen tőlem az ilyesfajta munka, de a DVD felvétel másfajta felkészültséget igényel. Bevallom őszintén, hogy rettenetesen iskolázatlan gitáros vagyok, fogalmam sincs a zeneelméletről, a skálákról, a modulációkról, úgyhogy a DVD-k készítésekor többen segítettek, hogy szóban is ki tudjam fejezni magam. Prashant Aswani barátomat külön kiemelném, aki rengeteget foglalkozott velem a felvételek előtt és alatt. Fantasztikus jazz rock gitáros, óriási elméleti tudással rendelkezik. ESP endorser, akárcsak én, érdemes odafigyelni rá!

A DVD-ken egy olyan ESP gitárt használsz, melyet mindhiába kerestem a cég katalógusában. Mondanál róla néhány szót?
Ez egy OHM nevű prototípus volt, melyet éppen a felvételek idején teszteltünk. Felépítésében teljesen eltért a saját signature modelljeimtől: két oktávos fogólappal rendelkezett, a teste mahagóniból készült, melyre habos jávor fedlapot illesztettünk. Szintén nagy különbséget jelentett a két humbucker típusú hangszedő használata, ezt a konfigurációt ritkán használom, ráadásul két közepes kimeneti jelerősségű DiMarzio PAF Pro került beépítésre, amely tónusában nagyon távol áll mind az általam a ’80-as években alkalmazott hangos és agresszív megszólalású Seymour Duncan Distoriton-től, mind a Screamin’ Demon névre hallgató Signature hangszedőmtől. Eleinte úgy gondoltuk, hogy egy új szériát indítunk útjára ezzel a gitárral, de maradéktalanul senkit sem győzött meg, úgyhogy be is fejezte rövid pályafutását. 

Igaz, hogy elkezdtél saját kezűleg gitárokat építeni az ESP Custom Shop gyárában?
Igen, a weboldalamom meg is tekinthető az eddig elkészült hat modell. Persze nem teljesen egyedül készítem őket, az ESP profi gitárépítői segítenek, de tevékenyen részt veszek a fa megmunkálásában és az elektronika megtervezésében egyaránt, a hangszedőket például magam tekercselem. Bizarr kinézetű, totálisan egyéni gitárokról van szó, melyek nem igazán hasonlíthatóak egyetlen kereskedelmi forgalomban kapható hathúros zeneszerszámhoz sem.

Mennyire követed figyelemmel a fiatalabb gitárosok tevékenységét, és kiket tartasz közülük a legtehetségesebbeknek?
Igyekszem lépést tartani a világgal. Alexi Laiho a Children Of Bodom-ból fantasztikus, de kedvelem a Freak Kitchen gitáros Mathias Eklundh, valamint John 5 játékát is. Aztán ott van Brad Paisley, aki egy rendkívüli képességekkel megáldott country zenész, nagyon szeretem hallgatni.

A Dragonforce-os srácokról mi a véleményed?
Hú, ez nehéz kérdés. Frederic, a basszusgitárosuk jó barátom, játszott a Souls Of We lemezemen, a zenéjük viszont számomra rendkívül egysíkú és komolytalan. Technikailag hihetetlenül képzettek, a tűz és a szenvedély viszont abszolút hiányzik a játékukból. Láttam őket élőben és egyáltalán nem voltam elragadtatva a produkciójuktól. Emlékszem, valamikor a ’90-es évek elején mesélte egy hangmérnök, hogy Vinnie Vincent például úgy produkált hipergyors játékot a stúdióban, hogy eleve lelassított szalagra vették fel, amit normál sebességgel játszott. Ezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy a Dragonforce is ilyen trükkökkel készít lemezeket. Az egy dolog, ha valaki gyors, de pusztán a sebességre nem lehet egy egész karriert felépíteni.

Mit gondolsz, mára megtaláltad azt a gitárhangzást, amire mindig is vágytál?
Mivel a folyamatos változás és fejlődés híve vagyok, ez a kérdés nem értelmezhető számomra. Sosem fogom azt mondani, hogy „végre megvan, ez az a rig, amit életem végéig használni fogok”. Állandó kapcsolatban vagyok különböző cégekkel és mérnökökkel, mindig van mit alakítani, javítani az erősítőkön és a pedálokon.

Azon kevés gitáros közé tartozol, akik szitáron is tudnak játszani. Mennyire nehéz elsajátítani e különleges hangszer fortélyait?
Leginkább úgy fogalmaznám meg a választ, hogy jól játszani rendkívül nehéz rajta. Annak idején elutaztam Indiába is, hogy minél többet megtudhassak a hangszerről, de otthon, Amerikában szintén vettem órákat. Nagyon komplikált hangszer, az érintőket ide-oda lehet tologatni a fogólapon, rengeteg húr van rajta, stb. Úgy gondolom, hogy bizonyos szinten megtanultam játszani rajta, de nem vagyok egy Ravi Shankar. Tavaly kaptam egy szitáros felkérést egy világzenei projekt kapcsán, melyben Terry Bozzio dobos is részt vett, de amikor felvilágosítottak, hogy a szitárom felhúrozása 400 dollárba kerülne, akkor inkább fogtam egy Coral szitárt, és azon pengettem el, amit kellett…

Mennyit gyakorolsz manapság?
Ez az adott helyzettől függ. Turné vagy lemezfelvétel előtt többet foglalkozok a hangszerrel, de akkor sem a szó szoros értelmében véve gyakorolok, hanem próbálok, jammelek a zenekarommal. De nem kizárólag a gitárról szól az életem, van családom, vannak barátaim, kirándulunk, kikapcsolódunk. Persze néha a tábortűz körül üldögélve csak előkerül az akusztikus gitár, és eljátszom egy-két régi klasszikust. Ennek a fontosságára pont Magyarországon jöttem rá. Történt ugyanis, hogy amikor 1995-ben Budapesten tartottam bemutatót, a repülőtéri biztonsági szolgálatnak szemet szúrt valami a csomagomban. A négy éves kislányom velem volt, és azt vettem észre, hogy a hangosbeszélőből csak az én nevemet hallani. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet a baj, de amikor megláttam, hogy kutyákkal és AK-47-es gépfegyverekkel felszerelt katonák jönnek értem, akkor elkezdtem komolyan aggódni! A kislányomat el akarták különíteni, de nem hagytam, így mindkettőnket elvittek egy földalatti lezárt területre. Hamarosan kiderült, hogy egy rendkívül ritka, régi Fulltone Deja Vibe pedált néztek pokolgépnek! Hiába bizonygattam, hogy profi zenész vagyok, és ez a felszerelés része, nem hittek nekem. Úgy gondolták, hogy a hangszerek csak elterelésként szolgálnak, és fel akarom robbantani a gépet! Addig vitatkoztunk, míg a kezembe nyomták a gitárt, bizonyítsam be, hogy tényleg zenész vagyok. Akár hiszed, akár nem, egyetlen dal sem jutott eszembe, ott álltam gitárral a kézben lefagyva! A helyzetből végül úgy menekültünk meg, hogy az egyik katona rockrajongó volt, és felismert! Ezt az incidenst sosem fogom elfelejteni, ekkor döntöttem el, hogy meg kell tanulnom néhány klasszikus rocknótát, mert bármikor jól jöhet!

Danev György