Reb Beach

Reb Beach sosem tartozott az agyonsztárolt gitáros primadonnák közé, invenciózus játékának köszönhetően mégis az elmúlt húsz év legeredetibb hathúrosainak egyikét tisztelhetjük benne. Reb különleges képességeiről a hazai publikum kétszer is meggyőződhetett már, 1997-ben Alice Cooper zenekarának tagjaként, tavaly pedig a Whitesnake soraiban varázsolta el a magyar közönséget. Jó hír az elektromos gitár szerelmeseinek, hogy December 9-én újra Budapesten üdvözölhetjük a Dokkenben egykoron George Lynch helyén pengető gitárzsenit, a Winger zenekar ugyanis Karma című legújabb nagylemezét jön bemutatni az A38-as hajóra. A tapping technika mindig jókedvű és barátságos nagymesterét Pittsburgh-i otthonában csörgettem fel, hogy kifaggassam mindenről, ami csak eszembe jutott.

Hello Reb, először is meg szeretném köszönni, hogy a Hangfoglalás magazin rendelkezésére álltál.
Hello George, semmi gond, örömmel tettem, mindig szívesen beszélgetek veled.

Ez nagyon kedves. Néhány hete egy kiváló új Winger albummal jelentkeztetek, melynek turnéjával végre Budapestet is útba ejtitek december 9-én, mégis azt javaslom, hogy ez a címlapsztori elsősorban rólad szóljon, persze minden fontos Winger, illetve Whitesnake aktualitást is megemlítve.
Részemről ennek semmi akadálya, azt pedig külön megtiszteltetésnek veszem, hogy az én fotóm került címlapra!

Kezdjük a régmúlttal. Vissza tudsz emlékezni, hogy mikor érintett meg először a muzsika?
Egészen korán, szinte még ki sem nőttem a pelenkás korból! (nevet) Négy éves koromban kezdtem zongorázni, első igazi példaképem pedig Elton John volt. A kemény rockzenével az Aerosmith Toys In The Attic lemeze ismertetett meg, talán ez volt az első album, amit magamnak vettem. Joe Perry gitárjátéka a releváció erejével hatott rám! Rebellis, lázadó magatartásuk is tetszett, Steven Tyler énekessel ők ketten voltak a rossz fiúk, a toxikus ikrek, a magamfajta kiskamasznak ez pedig nagyon imponált! 1974 táján újabb meghatározó élmény ért, Philadelphiában láttam a KISS-t élőben, amitől megfordult a világ körülöttem! Ekkor döntöttem el, hogy én bizony rocksztár leszek, ha törik, ha szakad!

A zongoráról mikor tértél át a gitárra?
Körülbelül 13 évesen, tehát nagyjából 1976-ban. Kezdetben a Molly Hatchet nevű floridai southern rock banda lemezeiről próbáltam ellesni a trükköket, a csapat egyszerű, ugyanakkor hosszú, ízléses szólókkal teli dalai nagyszerű tananyagnak bizonyultak. Az első hangszerem egy Aria Stratocaster volt, 3 single coil hangszedővel, viszont legnagyobb bánatomra nem volt rajta tremolókar! Nem sokkal ezután a szüleimtől kaptam egy G & L modellt, amely már tremolóval szerelt gitár volt. Erről a nem túl ismert márkáról tudni kell, hogy Leo Fender és George Fullerton, tehát a Fender cég két meghatározó alakja alapította a ’70-es évek vége felé. Leo 1965-ben eladta a Fendert a CBS társaságnak, tizenegynéhány év után pedig ezzel a márkával tért vissza. Egyébként nagyon szerettem azt a gitárt, manapság is kitűnő minőségű hangszereket készít a cég.

Kik voltak az első komoly gitáros példaképeid?
Főleg a ’70-es évek nagyjai, Peter Frampton, Ronnie Montrose, Steve Hunter, Ace Frehley és persze Eddie Van Halen. Igazi lángelmének tartom a Boston főnök Tom Scholz-ot is, aki egy visszhang effekt segítségével óriási hangzásokat kísérletezett ki, nem is beszélve arról a csodás ritmusgitár-soundról, amit az első Boston lemezen mutatott be. A Boston albumai egyértelműen megelőzték a korukat, felvételi technika szempontjából felbecsülhetetlen hatást gyakoroltak az 1980-as évek stúdiómunkáira. Később rendesen beleástam magam a jazzbe, ekkor már Allan Holdsworth és a híres francia hegedűvirtuóz, Jean Luc Ponty állt a képzeletbeli listám élén.

Örülök, hogy ezt mondod, mert Holdsworth hatását egyértelműen kihallani a játékodból…
Holdsworth hosszú, folyékony legato futamai alapvető fontossággal bírtak számomra. Egyetlen gondom volt csak velük, hogy egy kézzel nem igazán tudtam reprodukálni őket! (nevet) Ugyan Eddie Van Halen hatására kezdtem tapping technikával játszani, mégis Holdsworth forradalmi megoldásai késztettek arra, hogy egyedi tapping megoldásokat próbáljak kifejleszteni. Nem akartam örökké Eddie Van Halen klón maradni.

Hihetetlenül egyéni módon kezeled a tremolókart is. Ez a dolog honnan jött?
Mindig szerettem azokat a gitárosokat, akik különleges, elvont zajokat is képesek voltak előállítani a gitárral. A Zappa/Bowie/King Crimson gitáros Adrian Belew például teljesen őrült dolgokat művelt. Nem akartam hinni a szememnek, amikor először láttam, hogy a jobb kezével a gitár fején penget mindenféle disszonáns témát, a ballal pedig közben tremolózik! A Night Rangeres Brad Gillis ugyancsak nagyon jó ebben, a Don’t Tell Me You Love Me szólóját tátott szájjal figyeltem először.

Mi a helyzet Jeff Beck-kel? Ő is vad dolgokra képes a tremolóval…
Jeff Beck külön kategória, akárcsak Allan Holdsworth. Úgy gondolom, hogy ők ketten a világ legjobb gitárosai, minden szempontból nézve. Természetesen Jeff senki máséhoz nem hasonlítható játékából is rengeteget profitáltam.

Számodra mi jelent nagyobb megmérettetést, gyorsan vagy lassan szólózni?
Ezen nem is kell gondolkodnom, lassan játszani sokkal nehezebb számomra! Amikor folyamatosan hatvannegyedek érkeznek a hangfalakból, az emberek csak azt érzékelik, hogy valami nagyon virtuóz dolog történik, igazából viszont nem is tudják felfogni, amit hallanak. A sebesség mögé el lehet bújni, ha egy hang nem olyan tiszta, a hallgatóság talán észre sem veszi. Ezzel szemben egy lassú, lírai szólót tudni kell úgy felépíteni, hogy mindvégig fenntartsa az érdeklődést, ami cseppet sem könnyű feladat. Érzelmeket kell átadni, meg kell szólítani a hallgatót, beszélnie kell a gitárnak. Ha az ember ilyen szituációban akár egy apró hibát is vét, az rögtön kitűnik és tönkretesz mindent.
 
Igaz, hogy a Shrapnel kiadó főnöke, Mike Varney egyszer megpróbált rávenni, hogy készíts közös albumot Greg Howe-val?
Igen, így történt, de azon nyomban vissza is utasítottam az ajánlatot. Greg Howe mindent el tud játszani, amit én, plusz még olyan dolgokat is, melyekhez én hozzá sem tudnék szólni. Hát megőrültem én, hogy olyasvalakivel vívjak önszántamból gitárpárbajt, aki minden szempontból szétrúgja a seggemet?!

Ez érdekes, mert a múltban két nagyszabású gitárlemezen is szerepeltél. A Guitar World magazin Guitars That Rule The World albumára és a Guitar Battle CD-re gondolok…
A Guitar World albumán egyetlen komplett dallal szerepeltem, akárcsak Yngwie Malmsteen, Zakk Wylde, Richie Sambora és a többiek. Black Magic volt a nóta címe…

Akár hiszed, akár nem, a Black Magic számomra azóta is a legkedvesebb instrumentális kompozíciók egyike…

Ó, köszönöm! Egyébként ezt sokaktól hallottam már, ami számomra eléggé meglepő, hiszen egy rendkívül olcsó kivitelezésű, dobgépes alapra építkező kompozíció, de úgy tűnik, valamiért sokak tetszését elnyerte. Talán valamikor igazságot kellene szolgáltatnom neki, élő dobokkal, rendes körülmények között újra fel kellene vennem.

És milyen emlékeid vannak a Guitar Battle session-ről?
Ahhoz az anyaghoz csak néhány szólót rögzítettem. Ez egyébként Al Pitrelli egykori ASIA/Savatage/Megadeth gitáros projektje volt, és olyan hatalmasságokat is meghívott, mint George Lynch, Steve Morse, Andy Timmons, Brad Gillis, Michael Lee Firkins és John Petrucci. Rendkívül érdekesen zajlottak a felvételek, hiszen mindenki külön-külön dolgozott a témáin, amelyeket a producerek fésültek össze a végén. Volt egy hézagos alap, amit a producer átküldött például egy olyan megjegyzéssel, hogy Lynch 2:50-nél fejezi be a szólóját, Morse pedig 4:10-nél kezdi a sajátját, kérünk egy 80 másodperces átkötést tőled. Gondolhatod, azért ez nem volt egyszerű feladat, de nagyon élveztem, a végeredményre pedig ma is büszke vagyok.

Az imént szóba került a Night Ranger zenekar, akiket két évvel ezelőtt kisegítettél egy japán turnén. Milyen érzés volt Jeff Watsont helyettesíteni?
Jeff Watson úttörő gitáros, a nyolcujjas tapping technikát ő fejlesztette ki, úgyhogy fel volt adva a lecke. Meg sem próbáltam hangról hangra leszedni a szólóit, annak abszolút nem láttam értelmét, inkább saját stílusomban interpretáltam őket. Szeretem a Night Ranger-t, jó buli volt együtt zenélni velük.

Annak idején a Dokkenben George Lynch-et kellett pótolnod. Gondolom, az sem volt sétagalopp…
Távolról sem. A zenekarral akkor ismerkedtem meg, amikor még Alice Cooper csapatában játszottam. Együtt turnéztunk velük Amerikában, és hamar jó barátokká váltunk. Amikor George kilépett, felhívtak, hogy vállalnám-e a feladatot. Egy feltétellel – mondtam, ha nem kell Lynch klónná válnom. Emlékszem, amikor elkezdtünk dolgozni az Erase The Slate lemezen, ők csupa Beatles-hatású ötlettel álltak elő. Én viszont sosem szerettem a Beatlest, úgyhogy megmutattam néhány keményebb témámat nekik, melyekre azonnal ráharaptak.  Alice Coopernél csupán háttérember voltam, a Dokkenben viszont az első pillanattól éreztem, hogy itt megcsinálhatom a Reb Beach showt. Don Dokken fantasztikus énekes és dalszerző, azon viszont magam is meglepődtem, hogy mennyire jó gitáros. Akárcsak Kip Winger, ő is képes arra, hogy kiáll egy szál akusztikus gitárral a közönség elé, és másfél órán át elszórakoztatja őket. Don szabad kezet adott a stúdióban, annyi gitárt vehettem fel a dalokhoz, amennyit csak akartam, és ezt alaposan ki is használtam. A turné is fantasztikus volt, bár a csapat akkor még keményen partizott. Alkohol, nők – tudnék mesélni érdekes történeteket. Az első közös koncerteken egyébként megesett néhányszor, hogy George-ot követelve ledobáltak a színpadról, de még így is viszonylag hamar befogadott a rajongótábor.

Lynch mennyire volt annak idején hatással rád?
Ez egy érdekes kérdés, mert amikor még befolyásoltak más gitárosok, akkor még nem ismertem George-ot. Az első Winger album készítésekor fedeztem fel a játékát, mégpedig az Under Lock And Key lemezen. Totálisan lenyűgözött, amit azon a korongon hallottam, de hogy a játékstílusomra hatással volt-e, azt nem tudnám megmondani, elképzelhető, hogy tudat alatt igen.

Hogy látod, vannak gyenge pontjai a gitárjátékodnak?
Több mint gondolnád! Autodidakta gitáros vagyok, emiatt az elméleti tudásom jóval kisebb mértékű, mint egy tanult zenészé. Néhány évvel ezelőtt dolgoztam a Trans Siberian Orchestra egyik lemezén a stúdióban, ami rendkívüli élménynek bizonyult, viszont arra is rávilágított, hogy a komolyzenei alapokon nyugvó muzsika abszolút nem az én terepem. Technikailag is akadnak hiányosságaim, például a pengetés, ezért tappingelek olyan sokat! (nevet) Sosem tartottam magam olyan képzettnek, mint például Joe Satrianit vagy Yngwie Malmsteent. Nem tudom, ki hogy van vele, de én határozottan érzem az öregedés negatív hatásait is a gitározásomon. Manapság már csak komoly erőfeszítések árán vagyok képes olyan technikai bravúrok megvalósítására, melyeket húsz évvel ezelőtt könnyedén abszolváltam.

Tavaly beszélgettem Doug Aldrich-csal, aki az iménti kérdésre azt válaszolta, hogy szerencsés, mert a hiányosságai a Te erősségeid…
(nevet) Ez jó! Van benne igazság, de a fordítottja éppúgy igaz. Valószínűleg ezért is tudunk olyan jól együttműködni a Whitesnake-ben. Homlokegyenest különböző stílussal rendelkezünk, viszont kiegészítjük egymást, sőt, képesek vagyunk tanulni is egymástól! Amikor először leültünk együtt, hogy átnézzük a klasszikus Whitesnake dalok szólóit, el kellett döntenünk, hogy melyiket ki fogja játszani a koncerteken. Hamar világossá vált, hogy nekem Steve Vai szólói sokkal inkább fekszenek, mint John Sykes energikus, precíz pengetéstechnikát igénylő témái. A Crying In The Rain-ben hallható legendás Sykes szólónak például én is nekifutottam egyszer, de közel sem jutottam olyan nagyszerű eredményre vele, mint Doug.

Nyáron David Coverdale sajnálatos hangszálproblémái miatt kénytelenek voltatok félbeszakítani a Whitesnake észak-amerikai turnéját. Tudsz friss hírrel szolgálni David állapotát illetően?
David szerencsére újra egészséges, úgyhogy nincs akadálya a további közös munkának. Jelen állás szerint 2010 márciusában fogunk újra összejönni, hogy megtárgyaljuk, melyik irányba induljunk tovább.

Az interneten azt olvastam, hogy Amerikában aranylemez lett a legutóbbi WS album. Ez igaz?
Kizártnak tartom. Ha így lenne, akkor már a nappalim falán lógna bekeretezve egy példány. Amerikában az aranylemez ötszázezer eladott albumot jelent, ami a mai digitális világban szinte már elérhetetlen eredmény. A kiadónk ráadásul csődbe ment időközben, úgyhogy pontos adatokkal nem is rendelkezünk az eladásokról.

Lemezfelvétel idején hogyan komponálod a szólóidat? Inkább improvizálsz, netán az utolsó hangig kidolgozol mindent, mielőtt a hangmérnök megnyomja a keverőn a felvétel gombot?
Ez mindig az adott szituációtól függ, de improvizálni sokkal jobban szeretek. Ha minden hangon heteket rágódsz, akkor kiölöd a szólóból a tüzet és a lelket. Az új Winger album Witness dalának szólójával például mindenképpen túl akartam szárnyalni a Headed For A Heartbreak című Winger slágerben hallható kétperces szólót. Richie Sambora egyszer azt mondta nekem, hogy a világ legszerencsésebb gitárosa vagyok, amiért egy rádiós sikerdalban ekkora szólót játszhattam! Szóval, ezt most bármi áron überelni akartam, a tét nagysága miatt azonban ideges és görcsös voltam. Már órák óta próbáltam feltolni a szólót, de csak nem akart összejönni. Kip aztán megelégelte a szenvedést. Ez így nem fog menni, tartsunk szünetet, lazulj le – mondta. Kimentünk a friss levegőre és elszívtam egy kis illegális cuccot. Általában nem élek ilyesmivel, bőven elvagyok a sörrel, úgyhogy baromi rosszul éreztem magam tőle. Az izzadság patakokban folyt rólam, a szívem majd kiugrott a helyéről, kapkodtam a levegőt, a fejemben mégis minden a helyére került egy szempillantás alatt. Kip elindította az alapot, én pedig élőben, egyvégtében felrántottam ezt az óriási szólót! Valószínűleg a koncerteken tiszta tudattal sosem leszek képes így eljátszani, szóval nem is nagyon forszírozom, hogy ez a nóta is bekerüljön a programba. (nevet)

Melyik a kedvenc saját szólód?
Egyértelműen a Witness-ben hallható, ez a legnagyobb szóló, amit valaha elkövettem, most már boldog emberként fogok meghalni! Sokan bírják egyébként a Seventeen-ben, a Headed-ben és az Erase The Slate-ben hallhatót is, magam is büszke vagyok rájuk, ez a friss darab azonban mindet elhomályosítja.

Milyen felszereléseket használtál legutóbb a stúdióban?
Meg fogsz lepődni, de nem túl sokat. A gitárjaimat John Suhr építi, aki egykoron a Fender Custom Shop vezető tervezője volt. EMG aktív pickupokat használok főleg, de van olyan gitárom is, amelybe DiMarzio humbuckerekeket építettünk. Néha azért előkapom a saját Ibanez signature modellemet is, de főként inkább koncerteken. Egyetlen erősítőt használtam a Karma felvételei alatt, mégpedig egy Bob Bradshaw átlal tervezett 100 wattos Custom Audio Electronics fejet, mely elé egy Fulltone OCD overdrive pedált integráltam. D’Addario húrokat használok 010-től 046-ig, tehát a vékonyabbakat preferálom, pengetők közül pedig a Tortex a kedvencem. Koncerteken minden gitárt D-re hangolok, elsősorban az ének miatt. Nem vagyunk már huszonévesek, így sokkal kényelmesebb az ének mind Kip, mind az én számomra is, ennek ellenére a Winger turnék vége felé már totál kész van a hangom. A Whitesnake-ban ebből a szempontból sokkal könnyebb a dolgom, David mélyebb hangfekvéséhez könnyebben tudok igazodni.

Két szólóanyagod is készült már, a Masquerade, melyen énekesként is bemutatkoztál, valamint a The Fusion Demos, amely instrumentális jazz/fúziós muzsikát tartalmazott. Nem gondolod, hogy újra itt lenne az ideje egy friss Reb Beach albumnak?
Magam is így gondolom, már régóta rágódom a folytatáson. Valamikor biztosan nekidurálom magam, de hogy milyen jellegű anyag lesz, arról jelenleg fogalmam sincs. Sajnos nincs meg az a képességem, mint Kipnek, aki ha nekikezd egy szólóalbumnak, már a procedúra legelején látja a végeredményt. Ezzel szemben én csak összevissza dobálom a riffeket és a különböző ötleteket, reménykedve, hogy a végén valami értelmes dolog fog kisülni belőle! (nevet)

Reb, köszönöm az interjút, megtiszteltetés volt, hogy ismét beszélgethettem veled!
Részemről az öröm, szeretem az ilyen jó hangulatú interjúkat! Találkozunk Budapesten!
 
Címlap és belső fotók: Scott McKissen (http://www.scottmckissenphotography.com/)

Danev György